Üzenet a padlóról

Padlón vagyok (egy ideje). Küzdöttem ellene derekasan, hosszan. Küzdöttem, nem ismerve se Istent, se embert. Nem kímélve se magam, se másokat. Vadul, megszállottan. Küzdöttem. De múlt szombaton feladtam. Nem az álmaimat, nem a hivatásomat, csupán a küzdést. Feladtam, és kegyelmet nyertem. 
Egyszerűen megadtam magam a helyzetnek, feltettem a kezem, és azt mondtam "ok rendben értem, látom, elfogadom, hogy a padlón vagyok".  

A képek forrása: Naszáli Dóra és canva.com

Az elmúlt hetek felismerések sorozatát hozták számomra. Így történt, hogy egyszer csak a nagy dupla skorpió-páncélos Amazon helyén, egy gyenge kismacskát találtam. Napok teltek el így, hogy láttam ezt a nagyon gyenge, nagyon elgyötört kismacskát, és láttam a páncélt.  A régi rutinok még akartak működni, a páncél kötelez, nem számít mennyire vagyok gyenge, menni kell, csinálni kell, hiszen még tart a csata, és arra esküdtem fel, hogy az utolsó lélegzetvételemig kitartok, és viszem előre az ügyet. 
Igen ám, de a kismacska nagyon gyenge, alig él. Pedig eddig ő ült benne a hatalmas skorpiógépezetben, és kis riadt tekintetével, szeretetre szomjas szívével ő irányította a gépezetet.  

Kívülről mindez, persze úgy tűnt "Ó a Naszáli Dóra, ő biztos soha nem fél semmitől, neki semmi nem akadály, mindig minden helyzetet megold..." így volt, ezt akartam hinni, és ezt akartam elhitetni másokkal. Miközben pontosan annyira félek, mint bárki más, és pontosan olyan önértékelési problémáim vannak,  vagy talán az átlagnál még nagyobbak is. Minden esetre épp elég nagyok ahhoz, hogy egy tökéletes dupla rétegű önvédelmi páncélzatot húztam fel miattuk, és még így is annyira féltem, hogy ijedtemben elkezdtem őrülten előre menekülni.

Ha bármi fájdalom ért, vagy úgy éreztem hogy bizonytalan vagyok, húztam egyet a páncélon, szorosabbra fogtam a gyeplőt, és mentem tovább. Mindent és mindenkit ellenségnek tekintettem. A legapróbb gyanús jelre, védekeztem és harcoltam minden és mindenki ellen - hisz a páncél kötelez, ha már van, használni kell.

Ez ment, egészen idáig. Amíg meg nem találtam a kismacskát, tulajdonképpen annyira gyenge volt, hogy leginkább már csak egy kegyelem döfés hiányzott neki. Megtaláltam a kismacskát, aki kétségbeesetten harcolt egy dupla skorpiópáncéllal, mert hitte, hogy kijuthat belőle, hitte hogy eljön a szív ideje, amikor valaki rátalál, ölbeveszi, megszeretgeti, elkezdi táplálni és segít neki megerősödni. 

Őszintén szólva annyira satnya volt az állapota, hogy arra az orvos azt mondta volna, "kisasszony ennek a macskának nincs esélye". A kiscicának reális esélye nem volt, csak hite a szívében, hogy van számára élet és boldogság. Mivel ő hitt, ezért elkezdtem hinni én is.  

Tulajdonképpen nem is volt más választásom, mert a skorpió gépezet nem működik a kiscica nélkül, de ha a skorpió tovább menetel, abba belehal a kiscica, nélküle meghal a skorpió, és akkor elvész az ügy is, amire felesküdtem.  Ezzel együtt egyértelmű, hogy ahogy korábban csináltam úgy nem tudok tovább menni, új módot kell találnom, hogy hogyan tudom teljesíteni a küldetésemet, hogyan tudom tovább vinni a DorCo-t, hogyan tudom átadni azt a tudást, amit azért kapok, hogy megosszam másokkal. Hisz ez a küldetésem, hogy értéket közvetítsek, ezért élek. 

Dehogy rólam szól ez, nem én magam vagyok az érték, ugyanabból a forrásból merítek, amiből számtalan művész, vagy gondolkodó. Az én értékemet az határozza meg, hogy képes vagyok-e átadni ezt másoknak, mert az átadás által hasznosulok a világban, attól válok értékessé, hogy abból, ami nekem jön adok, és azt mások hasznosítják. Így működöm. 

Ahhoz, hogy felelősséggel tudjam gyakorloni küldetésemet, ahhoz vigyáznom kell magamra. Ezért múlt szombaton feladtam a harcot. Úgy döntöttem nem harcolok tovább se magam, se mások ellen. Megadom magam, és elfogadom azt ami van. Nevezetesen azt, hogy jelen pillanatban épp padlón vagyok.
A padlón egy darabjaira hullott skorpiópáncél, és egy gyenge kismacska társaságában a korábbi világom hamvai között.  Nincs iroda, nincs Szandi, nincs fix bevételem, van egy csomó elmaradásom, és rendezetlen szálam. Mégis hálás vagyok. Mert sehol máshol nem lennék most szívesebben, mint itt a padlón. 
Ugyanis innen lehet felállni.

Padlót fogni jó, mert az már az alja, kemény és stabil. Megvethetem rajta a lábam, számíthatok rá, biztos alapot ad, és a legklasszabb, hogy mindig ott lesz. Ahányszor csak túlvállalom magam, vagy felelőtlenül belefutok helyzetekbe, akkor újra padlót fogok. Milyen klassz, hogy van alja, és tudom, hogy ott van. Vagyis itt. Mert épp a padlón fekszem.

Bárki idejöhet megnézheti, nyugodtan ítélkezhet is felettem, hogy "némá, te milyen béna vagy, így akarsz te másokon segíteni?" akár még belém is rúghat kettőt. Nem számít. Mert végre önmagam vagyok, én a kismacska. Van hitem, ami erőt ad, és van bizonyosságom, amire tudok támaszkodni, pl. teljesen biztos vagyok a padlóban :-). Ezért aztán bárki bármit mond, én felállok. Felállok, és ebben senki nem fog tudni megakadályozni, mert az egyetlen akin ez múlik én vagyok. Én pedig fel szeretnék állni. 

A kiscica sebei gyógyulnak, minden nap próbálgatjuk, hogy mennyire megy már a felállás. Finoman lassan türelmesen. Minden nap. Mivel gyenge vagyok, ezért újra a padlón találom magam, naponta. Mit számít, tudom, hogy eljön az idő és újra szaladni fogok, sőt repülni. (igen ez egy úgynevezett repülő macska, vagy legyen szárnyas oroszlán ;-)). Táplálom magam szeretettel, elfogadással és türelemmel. Nem félek már attól sem, hogy bármit elveszíthetek, vagy  újra padlóra kerülök, mert meg van a legnagyobb kincsem, én magam. Itt találtam meg a padlón.

Szóval igazából padlón lenni klassz dolog, és szükséges is.
​Jó szívvel javaslom bárkinek, izgalmas dolgok vannak itt :-)