Megszabadító érzés!

Hálás vagyok a tanításokért, amiket az élettől kapok. Legutóbbi leckém alkalmával, vezetőként kellett kiállnom a próbát. Abban a szerencsés és egyben felelősséggel teli helyzetben vagyok, hogy az embereim bárhová követnének engem. Ha én azt mondom, hogy megcsináljuk, akkor ők hisznek benne, beleadnak apait-anyait, és valóban megcsináljuk.

​A képek forrása: Naszáli Dóra és canva.com

Zászlóvivőként egyre több szem szegeződik rám, egyre többen állnak be mögém/mellém, érzem magamon ennek a nyomását és súlyát. Bárki bármit mond, az ék élén mindig a zászlóvivő, az ügy-vezető halad, ő az úttörő.
Benne csap össze a hátulról jövő nyomás és az újtól való félelem, létrehozva egy transz-szerű állapotot, ami lehetővé teszi az emberfeletti teljesítményt és megfelelő kontroll hiányában a totális elmebajt is, ha már itt tartunk.

Mindenki tud olyan példát mondani, amikor egy vezetőnél ez az állapot átcsap öncélúságba, és az eredeti céltól, ügytől elszakadva, létrehoz valami eszement dolgot. Ilyen volt például a történelemben egy bizonyos Pirrusz nevű görög vezér.

Pirrusz a rómaiak elleni csata után, így kiáltott fel: „Még egy ilyen győzelem és végem van!” Ugyanis válogatott alakulatainak 35 000 embere esett el a rómaiak 6000 hősi halottjával szemben. Innen a ma is használt pirruszi győzelem kifejezés.

A magam részéről még a döntő csata előtt mérlegeltem, a húsvéti hétvégén átnéztem az üzletet, a képzéseinken tanított módszerekkel – mindig meglep, hogy milyen gyors és tiszta képet adnak az aktuális állásról –, majd kikértem a vezetőim véleményét.

Magamban 3 szemszögből vizsgáltam a dolgot:

Az első az emberi mivoltom, egyéni felelősségem magammal szemben. A második a vezetői szerepem és felelősségem a csapattal, az engem követőkkel szemben. A harmadik pedig az, hogy mire van szükség a sikerhez, mit kell másként csinálni.

Azt találtam, hogy jó a csapat, jó az irány, jó a termék, de ahhoz a minőséghez, amit mi szeretnénk, rövid az idő. Túl kockázatos és túl drága lenne, ráadásul nagyon kifáradnánk és a végső tartalékainkat kellene beáldozni – az pedig életveszélyes.

A végső tartalék vész esetére van. Ha vésztartalékból (pénz, idő, energia) csinálok valamit, akkor nem marad semmi arra az esetre, ha bármi közbejön és nem úgy alakul, ahogy én terveztem. Márpedig közbe szokott jönni.

Ez a „megcsináljuk, ha belehalunk is” tipikus esete. Én korábban jellemzően így működtem. Szerettem belehalni, szerettem elégni benne és szerettem a hamvaimból újult erővel feltámadni.
Ezt egyedül lehet csinálni. Büntetlenül lehet-e? – az más kérdés.

Vezetőként az állandó kockáztatás, a szélső pontokig kilengés, az kb. olyan, mint amikor a vadvízi evezés szerelmeseként újszülött ikreidet magaddal víve próbálnál ugyanúgy működni, mint előtte egyedül. Érzed ugye?
Amikor a gyerek nagyobb lesz, akkor menni fog a közös rafting is. Amikor a cég erősebb lesz, lesz elég tartalék, összeszokott lesz a csapat, akkor bele lehet menni a rázós kanyarba is. Idő, türelem, kitartás, gyakorlás, alázat. Ezekre szükség lesz.

Vezetőként egyetlen valódi eszközöm van, a mintám. Az engem követőknek egyéni felelőssége, hogy mihez kezdenek a mintámmal és a maguk életével. Nekem felelősségem, hogy követhető mintám legyen, és hogy én magam jól legyek.
Hiszen ki akarna követni valakit, aki egyfolytában az életével játszik, beteg, folyton veszít vagy épp nem halad sehová?

A fentiek alapján úgy döntöttem, az első nagy Sanyi rendezvényünket októberben tartjuk, mert a minőség a védjegyünk a piacon, ahhoz pedig még idő kell. Most áprilisban pedig csinálunk egy tőlünk megszokott kis VIP rendezvényt, ahol garantált a nívó és biztonságos a megvalósítás.

Így vérveszteség nélkül, tartalékainkat megőrizve folytathatjuk a munkát. Mintha mi sem történt volna, hiszen valójában nem is történt semmi. :-)

Megszabadító érzés!
Köszönöm a csapatomnak a támogatást, és Vanyur Feri barátomnak a megerősítő gondolatokat.

Tudod, SANYI = Sokan, Akik Nyerni Indulunk!
Szép napot kívánok!