Mostanában, mondjuk úgy Karácsony óta, a figyelmem a gyökerek és ősök felé irányul. Azt figyeltem meg, hogy sokan vannak azzal elfoglalva, hogy levágják magukról a gyökereiket. Küzdenek, harcolnak a szülők, a családi minták, a szokások, hagyományok ellen, miközben kétségbeesetten keresik, kutatják a boldogság kulcsát, kívül más embereknél, más kultúrákban. Kívül vizsgálódni épp olyan fontos, mint belül. A magamétól eltérő mintákat látni például egy külföldi országban, vagy távoli városban, más családokban, felnyithatja a szemem azzal kapcsolatban, hogy lehet másként is élni, mint ahogy eddig én, az én családom tette. A képek forrása: Naszáli Dóra és canva.com Igen lehet. A lehet másként élni, az maga a választás szabadsága. Szoktam is mondani, tanítani, hogy szabad választásunk van abban, hogy hogyan és kitől fogadjuk el az élet leckéit, hogy milyen módon "fizetjük meg" a tanulságokat. Hogy mit kell megtanulnunk, milyen leckéink vannak ebben az életben, milyen céllal érkeztünk ide az életbe, az már a születéskor eldől. Az én hitem szerint ugyanis, valamilyen céllal érkezünk, van egy ügyünk, egy küldetésünk, amit szokás életfeladatnak is hívni. Minden tanulás, minden helyzet, minden tapasztalás, az életünk során, erre a feladatra készít fel minket.
A nyugaton divatos szemlélet alapján, én is elkezdtem magamon dolgozni. Éveket töltöttem azzal, hogy próbáltam hozzáalakítani magam a rendszerhez, másokhoz, mások szeretetéhez, célokhoz, munkahelyekhez, vezetőkhöz, férfiakhoz... Újabb és újabb részeket próbáltam levágni magamról, addig-addig, amíg ebbe sikeresen bele is betegedtem. Szerencsémre még időben derült ki a dolog, és azonnal megértettem, elfogadtam az üzenetét: Változtatnom kell. Magamon már nem tudtam volna többet változtatni, egyetlen lépés volt már csak hátra, ha kiszállok és elhagyom a földi életet (erről írtam már korábban), de ebben az esetben csalódottan és dolgavégezetlenül éreztem volna magam, és még a legsötétebb pillanatban is egészen bizonyos voltam abban: ennél én többre vagyok érdemes. Kell lennie valami értelemnek, nekem is kell legyen valami hasznom. A mély sötétben ahol vagyok, az csak egy állapot, csupán egy kibillent, reményvesztett állapot, DE csak állapot, ami változtatható. Állapot, vagyis pillanatnyi helyzet, és színtisztán emlékeztem rá, hogy nem voltam mindig ott, hogy jártam vidám, szép helyeken is, voltam boldog, éreztem magam végtelenül szabadnak... Megvizsgáltam magamban azt, mit csináltam azok előtt az állapotok előtt (3-6 hónapban), amikor boldog voltam, és valóban szívemből szabadnak éreztem, hálával és örömmel voltam teli, és szívem ragyogását meg tudtam osztani másokkal. Aztán megvizsgáltam azt is, mit csináltam a mélypontom előtti 3-6 hónapban. Könnyű volt kiszúrni a különbségeket. Az első esetben szimplán önmagam adtam, tettem a dolgom, élveztem az életet, gondját viseltem a testemnek és a környezetemnek. Ezzel szemben a második esetben, erőmön felül túlvállaltam magam, és azon feszültem, hogy valami mások szemében "nagyot" alkossak, ami végre validál engem a világban, és mindenki elismeri, hogy én a Naszáli Dóra hasznos vagyok. Így utólag visszagondolva kész szerencse, hogy nem sikerült. Ugyanis a túl korán jött túl nagy siker, amit nem kiérdemelnek, hanem kapcsolatok okán, vagy manipulációval megszereznek, az éretlen személy kezébe került túl nagy hatalom, igen nagy kalamajkát tud csinálni a világban. Kérlek hogy most gondold végig a világ és Magyarország történelmét napjainkig, aztán gondold végig az ismeretségi körödet, a rokonságot... keresd meg azokat a példákat, akiknek hamar szakadt túl nagy dolog a nyakába, és ez a személyiségük torzulását eredményezte. Ha készen vagy vele, akkor válaszd ki azt a személyt, akit a legjobban ismersz, vagy aki a legjobban visszatetszést vált ki belőled, és egy pillanatra képzeld magad a helyébe, lásd amit ő lát, érezd amit ő érez. Aztán ha meg vagy, söpörd le magadról az érzést, és adj hálát azért, hogy nem vagy a helyében. Mert lehet, hogy látszólag az a könnyebb út, lehet neki több pénze vagy hatalma van, de ezekkel a szerepekkel együtt, amik mind kivétel nélkül félelem alapú kapcsolódásokból jönnek létre, nekik egy dolguk nincs: SZABADSÁGUK. Ugyanis, minél nagyobb hatalom van valakinél, annál több kötelezettség jár vele. Ha te egyedül vagy, akkor csak magadon kell uralkodnod, aztán felvállalsz egy kapcsolatot, majd egy-két gyereket, esetleg egy céget, amiben először 2 majd 15 embert foglalkoztatsz... és te a saját vállalásaidért felelsz. Ha már van céged vagy gyereked, akkor biztosan tudod, hogy ezekkel a szerepekkel a nyakadban már nem ugrálsz úgy, mint amikor csak magad voltál, de szeretetből, örömmel mondtál le a szabadságod egy részéről, hogy ezeknek a vállalásoknak eleget tegyél. Na most ugye vannak azok, akik nem szeretetből, hanem érdekből (tehát félelemből) tesznek vállalásokat, olyan vállalásokat, ahol sok emberért felelnek, és éretlenek rá, de belemennek. A szerep viszont kötelez, ha elvállaltad helyt is kell állnod. Tudta ő, hogy mit vállal? Hát tudta egy részét, nagy részét meg nem. Nem azért mert rossz ember lenne, csupán mert nem kapott megfelelő felkészítést, nincsenek megfelelő mintái, nem érti a működést... Ettől csak még jobban fél, na és ez a félelem nagyon-nagyon csúnya viselkedéseket tud létrehozni, amiket külső szemlélő torz személyiségként érzékel, és ha tartósan fennáll ez a helyzet, gyakran megesik, hogy az illető személy összenő a szereppel, és elveszíti minden korábbi emberségét, és szellemivé, másként gonosszá válik. Félreértés ne essék, véleményem szerint a szentté válásnak is pontosan ugyanez a folyamata. :-) Hiszen ugyanaz történik, csak más irányba, más céllal, így más lesz a végeredmény is. A szentek ugyanúgy azonosulnak a szereppel és elveszítik emberi mivoltukat, és feláldozzák magukat a teljes emberiségért - legalább is nekem a mai napig ennyit sikerült megértenem a szentekről és a gonoszakról. Ezen a ponton pedig szeretnék a hétköznapokba visszatérni, a gonosz mostohák és gonosz főnökök szintjére. Az egyik a gonosz mostoha, egy olyan szülő, aki nem a gyermek édes szülője, vagyis nem ment végig azon a folyamaton, ami a szülővé válás sora, pláne nem az adott korú, adott gyermek esetében... nem tudja milyen, nincs ismerete, tehát fél, viszont ha belekerül, a szerep kötelez, és ebből lehetnek torzulások. Aztán ott van a főnök esete, volt egy valami szakmája, jó volt benne, csinált rá egy vállalkozást, jókor, jó helyen és bejött. A cég megnőtt, neki meg fogalma sincsen arról, hogy kéne kezelni, nem tudja mit csinált jól vagy rosszul, mert nem tanult és nem tudatos működés eredménye a kialakult helyzet, de a szerep kötelez, és ebből is lehetnek torzulások. Korábban egy családban általában öröklődtek a mesterségek, és a társadalmi rang is, generációról generációra szállt, a család tudása, tapasztalata. A gyerekeket kiskoruktól (születésüktől!!) kezdve arra nevelték, hogy kiválóan helyt tudjanak állni, a nekik szánt szerepben, és általában kiválóan helyt is álltak. A századfordulón (1800-as évek vége) még markánsan jelen voltak ezek a szokások, mind a vidéki, mind a városi családok körében, és a szokásokon kívül olyan praktikus dolgok segítették az életben való eligazodást, mint a Kalendárium, családi jog vagy a levelezés szabályait magukba foglaló kiadványok... Mindennek volt helye, ideje és bevett gyakorlata... aztán - és most nagyot ugrok - jött két háború, egy rendszer, ami magára vállalta a szabályozás jelentős részét... aztán ez is elmúlt. Most itt ülünk egy rohanó világban, ahol gyorsan változik minden, és senki "nem mondja meg" mit és hogyan csináljunk, minek mikor van a helye és az ideje, mi rá a jó gyakorlat. Akik hozzám jönnek azokon is látom, azt várják mondjam meg nekik, oldjam meg helyettük, mutassak rá valamit... ezt várják, aztán valami mást kapnak helyette, amit így fogalmaznak meg: "Dóri benned az a jó, hogy bebizonyítod, hogy én magam képes vagyok rá". Igen, ez így is van, képes vagy rá, és én kitartóan hiszem, hogy meg tudod csinálni, egyenesbe tudod hozni az életed. Onnan vagyok ebben olyan rohadt biztos, mert biztos vagyok abban, hogy ezt én magam is meg tudom tenni, és ha egynek megy, megy a többinek is, hiszen mind emberek vagyunk! Ja igen, a lélekbúvár... majd elfelejtettem, pedig ez a cím :-) Szerintem a lélekbúvár az a személy, aki képes alámerülni és megkeresni azt a mélységet, ahol a másik lelke fogva van (ősi magyar hagyomány is ezt tartja, csak gyógyítónak hívja), és ott azon a ponton megadni azt amire az a kis fogvatartott lélek vágyik: elfogadást, szeretetet, hitet, és megmutatja a kiutat, aztán hagyja, hogy magad jöjj rá a megoldásra. Mert ennyit lehet tenni, ez az egyetlen út ami kivezet minden helyzetből. Eljössz, könnyítesz magadon, kapsz útmutatást, és ha akarsz ennek segítségével tovább tudsz lépni - ha akarsz. Ha nem akarsz akkor maradhatsz ott ahol vagy, sőt akár még mélyebbre is áshatod magad, szíved joga. Viszont van egy fontos szabály: kérni kell a segítséget! Mindig! Ugyanis csak az tehet bármit is a te érdekedben, akit arra te felhatalmazol, vagyis megkérsz, és ő ezt a kérést elfogadja. Igaz ez rám is és bárki másra is egyaránt. A magam részéről megértettem azt is, hogy a jelenlegi élethelyzetem a kudarcaim, és a betegségem nem volt elkerülhető, többször próbált már megtalálni, de csökönyösen ellenálltam neki. Egy éve konkrétan birkóztunk már egymással, és most végre megadtam magam neki, és elfogadtam belőle a tanítást, a tanítás pedig így hangzik: betegség nincs, csak el nem fogadottság, meg nem értettség és szeretethiány. Vagyis minden a világon ezzel a hárommal orvosolható: megértéssel, elfogadással, szeretettel - és mielőtt megköveztek, persze hogy szükséges mellé a szervezet öngyógyító folyamatait támogatni, már csak józan paraszti ész alapján is, hiszen úgy sokkal könnyebb a felépülés, a gyógyulás. A fenti terápia remekül alkalmazható önmagammal és másokkal szemben is. Lélekbúvárként ez az egyetlen, amit magammal tudok vinni, ha valaki miatt alámerülök. Meg kellett tapasztalnom a legmélyebb mélységeket is, hogy tudjam, én visszatudok onnan jönni, de fontos tanulság, nem hozhatok magammal mást, mint azt amit vittem, embereket nem rángathatok magammal, miután átadtam az ajándékom, szükségszerű magára hagynom. Felelősségem, magam miatt és a többiek miatt. Ha kell újra és újra visszatérek hozzá, amíg felelősséggel tudom ezt csinálni, és nagyon fontos közben pihenni is, és tudni mi az a mélység ahonnan még én magam sérülés nélkül visszatérek. Ki lehet lélekbúvár? Bárki. Sőt egy kicsit mindenki az, akinek vannak emberi kapcsolatai, és szokott beszélgetni másokkal. Nyilván veled is előfordult már ilyesmi. Legközelebb próbáld meg tudatosan figyelni magad, figyelni mi történik. Emlékezz rá, hogy te vagy a búvár, és ő van beszorulva. Ereszkedj le a másik mellé és add oda neki, amit vittél: elfogadást, megértést, szeretetet, értő figyelmet. Tudd, hogy nem vagy köteles mindenbe belemenni, ha azt érzed túl mély víz, lépj ki belőle, mert te vagy a legfontosabb, mindenki előtt. Ha hagyod magad elsüllyedni, hogyan segíthetnél másokon? Szép nagy kanyar lett, és még mi minden nem került bele - de mára legyen ennyi elég :-) Jó gyakorlást kívánok!
0 Comments
Leave a Reply. |
A blog írója: Naszáli DóraAz elmúlt 7 évben több száz emberrel beszélgettem a munkám kapcsán, vagy dolgoztam együtt. Láttam a sikereiket, az elakadásaikat, de már korábban is folyton figyeltem az embereket. Archives
July 2017
Categories
All
|
naszalidora.hu | gondolatok |