Az első lépés

Körülbelül egy hónapja vacakolok azon, hogy melyik legyen az első blogposztom. (Mármint ha nem számítom azt a pár évet, ami a lelki felkészülés volt ahhoz, hogy eljussak oda, hogy egyáltalán legyen blogom.) Az eltelt hetek alatt, több mint 50 poszt témát írtam össze, vagy dolgoztam ki a  füzetembe, de nem tettem meg a kezdő lépést. Tegye fel a kezét, akinek ismerős a szituáció! :-)

A képek forrása: Naszáli Dóra és canva.com

Tanácsadóként gyakran találkozom szembe ezzel a viselkedés mintával. Főleg szellemi munkát végző hölgyek körében nagyon népszerű. Valahogy így néz ki: Halmozom a tudást, gyűjtöm magamhoz a kincseket, már magam sem bírom tartani őket, annyi van nálam, de továbbra sem hiszem el, hogy elég lenne ez bármire is. Ugye?
A hit rendszer. Nem hiszem el, hogy elég jó vagyok. Nem hiszem el, hogy képes vagyok adni másoknak.
Nem hiszem el, hogy én ezt tudom csinálni...  Miközben mások már sírva könyörögnek, hogy ugyan adjak nekik egy kicsit abból, amim van, mert ők kívülről már látják, hogy az érték. De én csak állok egy helyben (vagy kuksolok a sarokban, kinek hogy esik jobban) a gondolataimtól, és félelmemtől bénítva, és nem mozdulok, nem adok, nem merek, és ezzel tartom magam benne, ebben az elnehezült, lehetetlen, gyilkos állapotban.

Mindig az első lépés a legnehezebb. Ne is várj tőle mást, mert ilyen a világ rendje. Csak vegyél egy nagy levegőt és csináld! MOST!

Kevés gyötrőbb helyzet van, mint amikor már érzem, hogy mennem kell, már nálam van minden, de visszafogom magam, mert félek. Én ezt úgy hívom a "purgatórium", amikor a tudatosság meg van, de a cselekvés nincs. Persze ezt így nem mondom ki, hogy félek lépni. Inkább trükkös kis kifogásokat gyártok magamnak. Valahogy így: "jaj én ehhez nem is értek" ,"ó biztos nem vagyok elég jó, hisz nincs róla papírom", "mit gondolnak majd rólam, ha nem jól sül el a dolog", "nem is tudok helyesen írni, sőt kicsit diszgráfiás vagyok, így akarok én blogolni"... akinél van gyerek, munkahely, férj, anya, pénz, kutya, macska, korábbi tapasztalat az mind-mind előkerül itt a kifogások között, szép sorban egyik a másik után, hogy jóóóó megalapozott legyen. De ha ezt az egészet lehántom róla, ha a végsőkig lecsupaszítom, akkor az a pőre igazság, hogy a komplett hóbelebanc alatt ott állok Én, a kicsi, aki ott reszket és fél.
Mindannyiunkban ott van a "kicsi Én", és ha végre sikerült olyan mélyen magamba néznem, hogy meglátom, akkor fogjam meg a kezét, húzzam magamhoz, és mondjam el neki, hogy "Te Drága, Te mindennél kedvesebb, hát itt vagy? Ha tudnád, hogy vártalak, ha tudnád mennyit kerestelek, de mostantól minden más lesz. Gyere, majd én segítek neked, együtt megcsináljuk. Nincsen semmi baj, hisz csodálatos vagy, és én pontosan ilyennek szeretlek. Mostantól mindig együtt leszünk." és az ölembe veszem Én a nagy, magamat a kicsit, és így együtt tesszük meg az első lépést.

Te sírsz? Mert én igen. 

Mert ez ilyen. Ez az első lépés természete. Nehéz, fáj, remegek, sírok, de csinálom, mert ez visz előre.
Ha tudnád, hogy félek. Ezzel együtt Én most lépek. Te lépsz?