Időfonal

​Különös felfedezést tettem mostanában: úgy tudnám leírni, hogy elkezdtem érzékelni az idő fonalát. 

A képek forrása: Naszáli Dóra és canva.com

Korábban állandóan kapkodtam, folyton rohantam, azonnal akartam mindent, és ha nem kaptam meg, elégedetlen voltam. Ugyanez volt a hozzáállásom a gyakorláshoz is: azt vártam el, hogy bármi, amibe belekezdek, azonnal menjen, úgy, mint egy profinak. Nem hagytam magamnak időt az érésre, a kiteljesedésre.
 
Türelmetlenségem oka talán az volt, hogy nem értettem az idő fogalmát; nem értettem igazi természetét, célját. Ahonnan én néztem, és ahogyan én láttam a dolgokat, onnan nem látszott az idő, egyszerűen nem volt értelme. Ahogy a kisgyerekek, akik még nem képesek az elvont gondolkozásra, és a jelenben léteznek, úgy én sem értettem az idő fogalmát. Mire kell az? Minek? Látom a célt, de mi végre a közben eltelt idő? Én most kérem, most akarok ott lenni!
 
Egyre inkább sikerül elfogadnom, hogy ember vagyok, hogy emberként azért születtem ide ebbe a testbe, ebbe a családba, ebbe az országba, hogy megtapasztaljak, megtanuljak valamit. Mindezt azért, mert születésem előtt elvállaltam egy feladatot, vagyis egy küldetést, amihez szükség lesz arra a tudásra, amihez a testem és a környezetem segít hozzá. E tudatosság egyik hozadéka, hogy kezdek lelassulni, elernyedni - már nem kínoz az “azonnaliság”, az “azonnal akarom” sürgető vágya - vagy ha úgy tetszik, kényszere.
 
Eddig azt hittem, hogy a cél a lényeg, hogy eredményeket tudjunk letenni, hogy kipipáljunk dolgokat. Hogy attól lesz a boldogság, ha elérjük a magunk elé tűzött célokat. De rá kellett jönnöm, hogy nem a cél elérése okozza a boldogságot, nem a cél a lényeg, hanem az út, ami odáig vezet. A valódi lényeg, hogy mi az, amit megtanulok, amit leküzdök, amin felülemelkedek, és a mód, ahogyan teszem mindezt.
 
Ha harácsolok, erőszakosan elveszek, kihasználok másokat, átgázolok rajtuk, kapzsin féltem javaimat, és így jutok előre, akkor mitől kellene jól éreznem magam látszólagos gazdagságomban? Ha folyton alárendelem magam másoknak, hagyom, hogy megalázzanak, áthárítom a felelősséget, akkor mitől kéne, hogy jól érezzem magam a bőrömben, és hogyan is haladnék bárhová? Ez nem boldogság.
 
Kiállva önmagamért, emelt fővel, egyenes gerinccel, őszintén, az arany középúton járva már nincs mitől tartani, és nincs hová sietni sem. Onnan tudom, hogy jó úton járok, hogy óhatatlanul lelassulok, és megnyugszom. Nem kapkodok tovább, és nem siettetem az eredményeket, mert tudom, hogy a tanulás a lényeg, ahhoz pedig idő kell.
 
Szokásokat írok át magamban, újraprogramozom a rendszert. Tartós eredményt csak gyökeres változás hozhat, ahhoz viszont meg kell ismernem és értenem magam, majd felülírni a korábbi mintáimat, és gyakorolással megtartani, bevésni az új működést. Ez pedig hónapok kitartó munkája, aminek a gyümölcseként élvezhetem újonnan kifejlesztett képességeimet. Az ilyen módon kifejlesztett (vagyis tanult) mintákat képes leszek továbbadni, és tanítani.
 
Úgy hiszem, hogy tapasztalataink tanítása, továbbadása életünk végső értelme. Születünk, tapasztalunk, tanulunk, fejlődünk és továbbadjuk a tanultakat. Miután mi elmúlunk, az általunk kifejlesztett minták azok, amik fennmaradnak - ha átadjuk őket.
Nyomot hagyni a világban. Erre a legkézenfekvőbb megoldás a gyerek - akinek gyermeke van, az óhatatlanul örökíti a mintáit. De biztosan ez az egyedüli mód?
 
Tanulásban gazdag utat kívánok!