Ember a dobozban

Azt hittem átok. Gyerekkorom óta éreztem, hogy más vagyok, hogy kilógok a sorból. Már az oviban kiközösítettek, és gyakran ellenségnek tekintettek - főleg a lányok. Soha nem értettem...
Egyszerűen nem fogtam fel, mi a baj velem. Csak azt tudtam, hogy a rendszer nem tűr meg magában olyanokat, mint én vagyok, ezért másmilyennek kell lennem. Össze is szedtem néhány képet innen-onnan, próbáltam lemásolni őket saját magam számára. Megpróbáltam ezekben az átlag számára elfogadható képekben, normák között élni, "normálisan" élni. 

A képek forrása: Naszáli Dóra és canva.com

Most 33,5 évesen ideje beismernem egyszer és mindenkorra, én a Naszáli Dóra nem vagyok normális,
​... pontosabban, nem vagyok átlagos - hiszen az átlagtól eltérőek a normáim. 

Számtalanszor futottam neki, hogy megpróbáltam keretek közé kényszeríteni magam, bele abba a számomra lehetetlenül kiskocka alakú doboznak tűnő átlag polgári életbe. Hát 3 hónapot bírtam - mert maximum 3 hónapot lehet bírni szerelemből, elszánásból bármi olyat, amit igazából a szívünkben nem akarunk. Majd 3 havonta ki kellett törnöm, ezek a nagy elánnal végrehajtott kicsapongások - úgy képzeld el, mint amikor 3 hónapig nem veszel levegőt, épp csak túléled, és aztán nem bírod visszatartani tovább és mint az őrült tépsz mindent, hogy egy csepp levegőhöz juss - szóval ezek a kitörések, meglehetősen hevesen zajlottak, és gyakran hatalmas károkat okoztak a gondosan összemanikűrözött áléletemben. Mindezek után saját pusztító hatásomat látva elszégyelltem magam, és önként visszaszáműztem magam a dobozba. A doboz oldalán szép bábszínházat alakítottam ki, ahol gondosan tervezett előadások közepette, jól válogatott szereplőkkel játszottam a hétköznapi életet.

Aztán egyre többször vettem észre, hogy mások is ezt csinálják. Hogy az, amit átlagnak vagy normálisnak hívunk, az igazából nincs. Vannak az emberek, mindenki más és más, és van egy nagy közös halmaz, amit egyezményesen elfogadunk normának, és úgy ahogy hozzá igazodunk, mint központi rendező elv. Az, hogy ez a norma miből tevődik össze, hogyan alakul ki és át, mi van rá hatással, nem ennek az írásnak a része, így csak fogadjuk el, hogy van ilyen. Hogy nekem erről senki nem szólt! Hogy ez azért van, és arra kell, hogy mi sokan együtt tudjunk élni és egymáshoz valahogyan igazodni. Hogy a norma maga épp annyira normális és helyénvaló, mint az, hogy én magam önmagamban véve eltérek tőle. Hogy van szabad választásom abban, hogy közelebb megyek a központi normához, ahol sokan vannak és élvezem a tömeg melegségét és megtartó erejét vagy eltávolodom a központi normától és élvezem a mindentől távoli magányt és csendet. 

Ráadásul arról pláne senki nem szólt, hogy nem is kell választanom, mert mindekettőt lehet épp akkor épp olyan mértékben élni, amikor és ahogyan nekem arra szükségem van. Ha tömegben akarsz lenni, felszállsz a metróra, ha egyedül, kimész az erdőbe... mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai és érdemes tudni, hogy melyik mit ad és mikor van rá szükségem... és ez csupán a két véglet: a tömegben levés és a teljes magány, a skála két vége, amit ha kicsit jobban megnézünk láthatjuk hogyan fordul át egyik a másikba és záródik be a kör. Hiszen a tömegben tudjuk magunkat a legmagányosabbnak érezni, míg ez erdőben egyedül rátalálhatunk a mindenség érzésére is. 

A lelkünknek szüksége van erre a kettősségre, nemrég megtudtam a nevét is: dramaturgiai hullámzás. 
Milyen csodásan illik a kifejezés a színházas képhez :-) 

Ez megint egy olyan dolog, ami automatán működik, ha van tudomásom róla, ha nem, akkor is csinálom, mind ezt csináljuk, mert hozzá tartozik az élethez, szükségünk van rá. Ha megfigyelem az életem eddigi menetét, észrevehetem ezeket a hullámokat: egyszer fent, egyszer lent - érzelmi hullámvasút. Igen ám, de nem csak a fent és lent, a jól és rosszul, a siker és kudarc számít hullámzásnak. Ez csak akkor történik, ha nem vagyunk tudatosak és eddig senki nem szólt, hogy erre a dramaturgiai izére oda kéne figyelni. Ugyanis a lelkünk szempontjából mindegy, hogy a hullámzás fent és lent tehát függőleges, vagy jobb és bal, vagyis vízszintes síkon történik meg. Neki csak maga a hullámzás számít, mert abból nyer energiát. A testünket a szívünk ritmusa élteti, a lelkünket meg ez a hullámzás. A szív pedig nagyon jó példa, mit csinál? Megfeszül-ellazul, megfeszül-ellazul, dobban egy nagyot, megfeszül-ellazul, megfeszül-ellazul, dobban egy nagyot... hogyan fordítható át ez a hétköznapokra? 

Csak egy példa: Munka-feltöltődés, munka-feltöltődés, hosszabb kikapcsolódás, munka-feltöltődés... a lényeg az egyensúly, hogy az, ami nekem szükséges az életem összes területének fenntartásához és működtetéséhez, azok meglegyenek. A testem, a lelkem és a vállalt feladatom/küldetésem/hivatásom összhangban és egészségben működjenek. Ezt csak magunknak tudjuk megteremteni, hiszen mindannyian teljesen egyediek vagyunk, de emberségünket tekintve mégis egyformák. Magamról írok, a saját felismeréseimről, saját küzdelmeimről, de mivel én magam is ember vagyok, így lehet épp rávilágítok valamire, amivel te a másik ember küzdesz. Tenni semmit sem tudok helyetted, de bízom benne, hogy hasznos, ha látod, más is épp úgy küzd mint te. Nincs ebben semmi, emberek vagyunk, ez így normális :-) Emberi mivoltunk elfogadása, és működésünk felismerése segít a folyamatos szenvedés alóli felszabadulásban.

Az egyik ilyen lényeges felismerés a dramaturgiai hullámzás, és annak a szükségessége. Figyeld meg magadon, és ha úgy találod, hullámvasúton ülsz, akkor várd ki, amíg újra felemelkedsz, és ha fent vagy akkor válts dimenziót, tartsd meg a pozitív állapotodat, és kezd meg odafönt a vízszintes hullámzást, ahogy a folyó halad a medrében.

Jó gyakorlást kívánok!