Joós István "A betegség akarással NEM gyógyítható" c. írását olvasva döntöttem úgy, hogy akkor most veszek egy nagy levegőt. Az előző bejegyzésemben írtam: "Én ugyanis nem találkoztam még olyan nővel az életemben, aki éveket töltött kint a frontvonalban harcos amazonként, kő kemény csatákban, és ezt megúszta volna kisebb nagyobb nőgyógyászati, húgyúti, vese panaszok nélkül. Miómák, ciszták, daganatok, gyulladások, ciklus és meddőségi problémák hosszú sora igazolja, hogy valami nincs rendjén azzal, ha egy nő megpróbál férfiként élni és érvényesülni." A képek forrása: Naszáli Dóra és canva.com Én magam is éveket töltöttem kint a "fronton", vagyis védtelen, új vad területen. 7 éve dolgozom olyan téren, ahol előttem ember még nem járt, hiszen egy új innovatív dolgot építek. 7 év, nagyon hosszú idő. Ráadásul ebből hármat egy olyan társ mellett, aki gyakran emlékeztetett arra, hogy nem vagyok elég jó. Így nem lehet dolgozni! A munkám nem ér semmit... nem volt a férjem, de kapcsolatunk durvább volt, mint a későbbi szintén nem túl fényesen sikerült rövid házasságom. Már a DorCo előtti időkben érzetem, hogy valami nem stimmel velem. A sok üvöltözés, a napi átlag 10 óra munka (hétvégén is) szünet nélkül, nem vezet jóra, hogy túl nagy rajtam a nyomás, és túl sok a teher. Akkor 3,5 éve könnyítettem egy nagyot magamon, eladtam a lakásomat, otthagytam a volt társam, kerestem egy munkát, ahol kicsit szusszanhatok, és nem én tartom el a céget, hanem az engem. Elengedtem egy csomó mindent, ami visszatartott, és vettem egy tiszta lapot. Ekkor történt az is, hogy elengedtem Daniellát, a macskámat. 7 éves volt, egy gyönyörű sziámi, nem kellett volna még mennie, de az egyik veséje teljesen elsorvadt, a másik pedig alig működött. Amikor először lett nagyon rosszul, az állatkórházban órákat adtak neki, de ő 3 napon belül teljesen meggyógyult, az orvosok nem hittek a szemüknek. Aztán 3 hónap múlva újra előjött... nagyon szoros kötelék volt kettőnk között, az elvesztett gyermekemért cserébe kaptam őt az élettől. Tudtam én már akkor is, hogy az állat betegsége, az valójában a gazda betegsége, és éreztem, hogy kettőnk közül az egyiknek mennie kellett, és engedtem, hogy ő legyen az. Azóta eltelt több mint 3 év és most az áprilisi "Sanyi vagyok!" rendezvény után, rajtam jelentkeztek ugyanazok a rosszullétek, és rohamosan szaporodtak. A lelki állapotom napról-napra romlott. Ahogy a lelkem egyre süllyedt, úgy éreztem egyre átlátszóbbnak magam a földi világban. A legapróbb feszültség hatására dührohamok borítottak el, egyre mélyebbről kellett előkaparnom magam, hogy egyáltalán ki tudjak menni emberek közé, vagy legalább minimálisan helyt álljak a munkában. Ez néha órákba telt, néha meg egyáltalán nem sikerült. Aztán egy regressziós utazásban szembesültem saját magammal, és tisztán láttam, hogy maximum egy évem van hátra. Ez megrázott, de még nem eléggé, a zuhanásom még napokig tartott. Maximálisan igyekeztem megőrizni a tartásomat, a méltóságomat. Tudtam ha elhagyom magam végem, ha annyira rosszul leszek, hogy mentőt kell hívni és kórházba visznek, akkor is végem. Nem csípem a kórházat, meg a nyugati orvoslást, a megalázás, a gyakran méltatlan bánásmód és főként a megbélyegzés miatt. Tudtam, hogy ha egy fehér köpenyes, komoly tekintetű tekintély-személy rám olvassa: maga súlyos beteg, hát azt sose vakarom le magamról. Pláne nem egy eleve legyengült, roppant érzékeny állapotban. Azt is tudtam, hogy a betegséget magamnak csinálom, na már most, ha a betegséget én csináltam, akkor annak az ellenkezőjét a gyógyulást is csak én tudom csinálni. Mindenki más ebben vagy segít vagy akadályoz. Mindenki úgy él, úgy gyógyul vagy úgy hal, ahogy maga akarja, és igen néha a halál a legjobb gyógyulás. Napokat töltöttem tudatos éber állapotban vizsgálva élet és halál kérdését. Szeretném elmondani, hogy a dologban nincs semmi félelmetes, vagy természetellenes. Egy csendes halk állapot, olyan amilyennek az óceán fenekét képzeled el. Lefelé menet vannak persze rétegek, amik hangosak, félelmektől, gondolatoktól nyüzsögnek, de ezeken túl nyugalom van. Aztán van egy pont, ahol vége a fizikai életnek. Nem léptem át, de biztosra veszem, hogy ezen a ponton túl ugyanaz az állapot van, amit elérünk, ha felfelé indulunk egy meditációban, vagy regressziós utazásban. Felfelé utazva is van egy pont, ahol az egy-én megszűnik, és beleolvad a Mindenségbe, az Egységbe. Na az a pont a halál, és amikor valaki ezen átmegy és tartósan ott marad, akkor a földről nézve azt mondjuk rá: halott.
Visszatérve az életre hamar beláttam, hogy az első eldöntendő kérdés, hogy akarok e ezen a földön maradni, és ha igen miért? Miért születtem ide, mi dolgom van itt? Hogy állok most ezzel a küldetéssel? Aztán ha már itt vagyok, akkor hogyan tehetném magam számára élvezetessé ezt az ittlétet? Megvizsgáltam azt is, hogy ha most bedobom a törölközőt, akkor a vállalásom lezáratlan marad, tehát jöhetek vissza egy újabb körre, és kezdhetem az elejétől, pedig már épp a felgöngyölítettem a szálakat a születési mintámig... ez tűnt a legmeggyőzőbb érvnek. Ezért úgy döntöttem maradok. Csak egy kis kitérő a születés mintához: farfekvéses voltam, mondhatni háttal álltam az életnek, nemcsoda, hisz fiúnak vártak, de én lány vagyok, tehát egy nyilvánvaló volt, hogy nem fogok megfelelni egy elég alapvető elvárásnak... Nem én döntöttem úgy, hogy világra jövök. Az orvos volt, aki úgy ítélte meg most már ideje "megszületni", aztán kivágott anyám hasából. Klassz. Egy rutinos bába az anyával és a gyerekkel együttműködve simán megoldotta régen, hogy a gyerek beforduljon, és önállóan kijöjjön. De ez már mindegy, mert úgy volt ahogy volt. Én meg 33,5 év után végre eldöntöttem, hogy az életet választom. 33,5 éven keresztül álltam háttal az életnek, küzdöttem, szenvedtem, aggódtam, próbáltam megfelelni, féltem, gyötörtem magam komplexusokkal, kisebbségi érzéssel, szégyennel... harcoltam minták, ősök, örökölt tulajdonságok, szokások, rendszerek ellen, és talán mindközül a legdurvább, hogy próbáltam pusztítani a saját gyengeségem, gyengédségem, érzékenységem. Mindezt akkora sikerrel, hogy tényleg majdnem belehaltam. Most ezen a ponton tisztán látom azt, hogy csinálhatom ugyanúgy, ugyanazt, amit eddig, és csinálhatok bármi mást is, hiszen végtelen lehetőség kínálkozik, de igazából egyetlen út van, ami számomra járható. Az út, amit a szívem diktál. Az út megtalálása viszont önmagában még kevés a boldogsághoz, hiszen én már jó ideje a magam útját járom, aztán mégis beteg lettem. Az ördög szó szerint a részletekben rejlik. A részletekben, tehát a hétköznapi rutinokban, a gondolkodásmódban, szóhasználatban, cselekedetekben. Hiába vagyok a megfelelő ösvényen, ami a nagy Álmom felé visz, ha menet közben folyton ostorozom magam, mindent a szívemre veszek, rosszmájú vagy epés megjegyzésekkel illetek másokat, folyton csak agyalok a dolgokon, nem tudom megemészteni a történteket, nem engedem ki a fáradt gőzt, mindent csak benyelek, eszem a mérget, nem tudok fejet hajtani a kihívások előtt, térdre kényszerít egy probléma, vagy lépten-nyomon megütöm a bokámat... és még sorolhatnám. A magyar nyelv csodálatos, minden bölcsesség és tudás benne van a beszélt nyelvünkben, ami a boldogulásunkhoz szükséges. Piszok mázlisták vagyunk, mert pofon egyszerű megoldó kulcsunk van az életünkhöz, egyszerűen csak élni kell vele. Mi magyarok kincsesládán ülünk, és közben jajj-gatunk, keleten és nyugaton keressük azt, amink nekünk már van. Én ezt nem hagyom annyiban, azon leszek, hogy minél többeknek megtanítsam, hogy mindene meg van, ami szükséges a boldoguláshoz. Nagy kihívás tudom, de hiszek abban, hogy állhatatos kitartó munkával lehet eredményt elérni. A kitartásom eddig is volt, időm mostantól meg van bőven, hiszen előttem az egész élet! Jó utat kívánok! ;-) 33,5 éven keresztül álltam háttal az életnek, küzdöttem, szenvedtem, aggódtam, próbáltam megfelelni, féltem, gyötörtem magam komplexusokkal, kisebbségi érzéssel, szégyennel... harcoltam minták, ősök, örökölt tulajdonságok, szokások, rendszerek ellen, és talán mind-közül a legdurvább, hogy próbáltam pusztítani a saját gyengeségem, gyengédségem, érzékenységem. Mindezt akkora sikerrel, hogy tényleg majdnem belehaltam. Most ezen a ponton tisztán látom azt, hogy csinálhatom ugyanúgy, ugyanazt, amit eddig, és csinálhatok bármi mást is, hiszen végtelen lehetőség kínálkozik, de igazából egyetlen út van, ami számomra járható. Az út, amit a szívem diktál.
0 Comments
Leave a Reply. |
A blog írója: Naszáli DóraAz elmúlt 7 évben több száz emberrel beszélgettem a munkám kapcsán, vagy dolgoztam együtt. Láttam a sikereiket, az elakadásaikat, de már korábban is folyton figyeltem az embereket. Archives
July 2017
Categories
All
|
naszalidora.hu | gondolatok |