Teljesen általános jelenség, hogy valaki úgy érzi nem elég jó, és ettől az érzéstől sarkallva, addig hajtja, tökéletesíti magát, amíg egyszer csak arra ébred, hogy már senki nincs mellette, ő lett a legjobb abban, amit csinál. De mi történik akkor? Mi van akkor, ha felértél a csúcsra?... A képek forrása: Naszáli Dóra és canva.com Van egy visszatérő álmom az általános iskolám lépcsőjéről. Álmomban a lépcső mindig rossz állapotban van, és gyakran nagyon mozog. Valahol az első és a második emelet közötti lépcsőfordulón szoktam találni magam (2 emeletes az épület, tehát ez a teteje), miközben felfelé haladok. Felérek az emeletre, és visszanézek. Meglátom hol jöttem föl, és elfog a pánik: "hogy fogok én innen lemenni?". Persze megpróbálom, lelépni nem merek. A magasság szédít, tériszonyom van, a lépcső mozogni kezd. Nekem hányingerem lesz, és a testem nem akar részt venni a próbálkozásomban... Előző éjjel megint előjött ez a kép. Reggel hagytam magamnak arra időt, hogy foglalkozzak vele kicsit. A foglalkozás alatt azt értsd, hogy kimentem mosdóba, közben tudatosítottam magamban a képet, majd visszafeküdtem aludni, és feltettem magamban a kérdést: mit jelent ez az álom? Mi az üzenete számomra? Az "alszom rá egyet" módszer, most is működött. Profánul egyszerű választ kaptam: az emeletre jöttél, ez volt a célod, miért akarsz egyből lemenni? Felküzdötted magad a rozoga lépcsőn kérdés nélkül, mert tudtad, ez a dolgod. Felértél. Megláttad micsoda utat csináltál végig, és pánikba esel? Most? Amikor már fent vagy? Jéé. Tényleg - és szélesen elmosolyodtam. Aztán eszembe jutott az is, hogy nem egyedi esetről van szó. Sőt, nagyon is gyakori jelenség, hogy a lehető legtermészetesebb módon, magától értetődő kötelességként teszem a dolgomat. Aztán eljön a pillanat, amikor rájövök önmagam valódi mivoltára. Felfogom, micsoda teljesítményt vittem véghez eddig. Én a kicsi, a senki, a sehonnan szalajtott, semmi extra, a tehetségtelen - ugye ismerősek ezek a jelzők, kedves kisebbségi komplexusos barátaim. Valljátok be bátran! Mindenkiben felmerülnek néha, ez természetes. Magam is igen jól ismerem a kisebbségi érzést. Tehát eljön a pont, amikor a "kicsi" rájön, hogy nem is olyan kicsi, sőt. Ott találja magát, ahol rajta kívül nincs senki más. Ráébred, hogy van valami, amiben ő különleges, amit senki nem tud olyan jól, mint ő. Mint a mesében a rút kiskacsa... de persze arról nem szól a mese, hogy amikor a rút kiskacsa először döbben rá, hogy ő valójában hattyú, akkor lehet (nem biztos, de velem így történt), hogy halálosan megijed. Megijed, mert bár látja, hogy hol van a helye a világban, hová tartozik ő valójában, de ehhez maga mögött kell hagyni mindent, ami ő eddig volt, mindent ahová eddig tartozott. Ez pedig halálosan ijesztő. Még akkor is halálos félelmet vált ki, ha az a korábbi közeg egy nem szerető, elnyomó, destruktív környezet volt, és benne a magáról alkotott képe negatív és lehúzó. Teljesen mindegy, ugyanis a rút kiskacsának az volt az ismerős közeg, neki az a komfort zónája. Ahogy nekem is az volt, hogy én alkalmatlan, tehetségtelen vagyok, és csak a baj van velem mindenhol - különösen alkalmazottként. Tehát eljön az a bizonyos pont, az áttörés, a leszakadás, az újjászületés - nevezd, ahogy jól esik - és a lehető legtermészetesebb módon megjelenik vele a félelem. Azt mondják minden félelem végső soron halálfélelem, de én ezt a jelenséget életfélelemnek hívom. Hiszen a valódi életem előtt jelentkezik, bár az is igaz, hogy ahhoz, hogy átléphessek az új önmagamba, meg kell halnia, vagyis el kell múlnia mindennek, ami korábban volt. Fordulópontként hívom, de igazából egy folyamatról van szó. Ha te is épp ebben a folyamatban vagy, az a legjobb tanácsom, hogy adj magadnak időt (főleg, ha császárral, vagy komplikációkkal születtél gyerekkorodban). Légy türelmes, és búcsúzz méltósággal, méltó módon ünnepeld a magad újjászületését. Halkan, magadban, a szíveddel. “Fontos tudnod, hogy a múltad fölött érzett hála, elfogadás és a szeretet, a beszállókártyád az új életbe. Haraggal, dühvel, sértettséggel, nem fogsz tudni átkelni.” Fontos tudnod, hogy a múltad fölött érzett hála, elfogadás és a szeretet, a beszállókártyád az új életbe. Haraggal, dühvel, sértettséggel, nem fogsz tudni átkelni. Csak tisztán, hálával, szeretettel, békével, elsősorban a korábbi önmagad iránt, minden és mindenki iránt, ami azt szolgálta. Hogy nehéz-e? Csak tőled függ. A szokásaidat 3-6 hónap alatt át tudod írni. A kérdés, hogy neked megér-e ennyit egy új élet, vagy inkább még kicsit leszel te a rút kiskacsa. Hiszem, hogy már te is rég kinőtted ezt a szerepet. Légy bátor, és merj önmagad lenni. Merj tovább lépni, ha kell új kapcsolatba, új otthonba, új hivatásba. Lépj, és gyakorold a hálát!
Találkozunk a boldog új életben! Jó utat kívánok
0 Comments
Leave a Reply. |
A blog írója: Naszáli DóraAz elmúlt 7 évben több száz emberrel beszélgettem a munkám kapcsán, vagy dolgoztam együtt. Láttam a sikereiket, az elakadásaikat, de már korábban is folyton figyeltem az embereket. Archives
July 2017
Categories
All
|
naszalidora.hu | gondolatok |